Versek – Tóth Viola

Iskolánk 11.C osztályos tanulója, Tóth Viola megosztotta velem verseit, ezek olvashatóak az alábbiakban.

Ítéletek  

Rózsa bomlik az út kövén,
hófehér szirmán kedve szerint játszik a por.
A kis tanyasi házak között, az utca másik oldalán,
ha felkapaszkodik a nap és a cseréptető bércére hág,
megcsillan a kis rózsán a hófehér kabát.
Tündöklő menyasszony, nevezik néhányan az árvát,
s ha tudnák, hogy ki ő,
nem szakítanák le
hófehér ruháját. 

A vörös estélyi 

A dohányzó asztalon megül a füst.
Pipázó nők és hajbókló férfiak.
Micsoda más világ! – kiált a füst és megfesti az
ülők arcát porcelánfehérre. Az egyetlen szín,
amely átragyog a gomolygó fuldoklásban:
a vörös estélyi. 

A színpad vallomása 

A szerelem színeiben játszunk a színpadon.
– mondja minden színész, majd az előadás után
az alkoholhoz, cigarettához nyúlnak, hogy kitöltsék
azt a lelki ürességet, amivel érkeznek a színfalak mögé.
Hisz nehéz meghasonlott életet élni,
tudja minden ember,
s a szerelem elárasztja a színpadot,
megfakult színekkel.

Medve és a folyó találkozása

Sugárzóan szép volt a telihold.
Elúszó fényeiben csobbantak a vadkacsák,
S a habok a fákra csaptak,
S a kavicsok elnyomták a csacsogást.

Terhes volt a kis folyam,
hosszú telek zúzmarái olvadtak belé,
És terhes volt a medve,
Amely andalgott felé.

Szívében zúgtak a patakok,
És omlottak a vízesések.
Felzubogva a bánat torkán
kiömlött, bömbölt.

Szét rebbentek a kis kacsák,
Röptükben még eltépték az utolsó rózsaszirmot,
Játékuk törékeny békéjét
Szomjazva itták a fák…
És maguk alá gyűrték a kavicsok.

Akárcsak minden csillagot az égről.
Fájdalomtól égő szívvel rátaposott a medve,
A kacsák tolláról lehullott játékos jókedvre.
S lefeküdve a parton,
megpihent egy percre,
S az esti fülemüleszót figyelte,
Míg a habok csendbe ringatták szívét. 

A lelkem fecskeröpte 

Ha meghalok,
Fecske leszek
És átsüvítek a réteken.
Ha fecske leszek,
Átrepülök a berkeken.
Berepülök a völgyekbe.
Fel a hegyre,
A csillagok közé,
S ha csillag leszek,
úgy hajolok majd a Föld fölé.
S ha megunom, lezúgok onnan,
Parázsként hullok édes vizű pocsolyába,
S leszek a kavics fölött
Szendergő szentjánosbogárka.
S ha a nap fölkél,
S engem tova repít,
Szelek szárnyán libbenek majd,
Szabad vadlibaként. 

Megrészegült újjászületésem 

Bor, bor vörösbor.
Édes, tiszta vörösbor.
Kellesz, mert
kellek én neked,
Egyetlen hajlamom:
Az érzelem,
És hogy ezt így
El kell vérzenem,
Benned látom,
Tőled tudom.
Te tükrözöd nekem.
Nem is, te
Tudod tőlem.
Én adtam neked.
Benned forralom lelkemet,
És várom, hogy
Visszalökd belém.
Bor, bor, vörösbor,
Én megrészegült
Földtekém. 

Vitorlázó gondolatok 

Zöldellő ég kék húrjain pendül a szellő.
Arany sirályok köröznek az üveg tengerek fölött
És ezüst csónakok siklanak a távolba. 

„Ilyen szép magányt szeretnék.
Nem reszketőt.
Csak legyen békés és boldog!” 

Mondom és ujjaimmal papír hajót
Simítok a szemöldököm közé.
Elképzelem, hogyan reszket
A zátonyokról visszarohanó szélben. 

És útjára bocsátom,
Hadd borzoljon hullámokat
Az üveg tengereken. 

Alma illat  

Iszik a szép szemű őz.
Kankalint fon nyaka köré.
Méhek dongása,
tavaszi csönd.
Mezei zaj sóhajt a légbe. 

Nyári meleg
szirmot hullat a patakba.
Elpilled rajta egy színes lepkeszárny.
Szerelmes madárdalból fakadva,
rózsák bomlanak egy öreg almafán. 

Szirmokba borult a szívem 

Van egy rózsám.
De vajon lesz e még?
Kire bontja kelyhét
És nyílik e még egyáltalán. 

Ez az egy szál rózsám,
Vajon fog e még
Pozsgás színekbe nevetni
Színtelen ürességeket
És önmagát?
Fog e még szeretni?
És lesz a belőle több?
És elissza e a harmat szerető színeit? 

A legszebb fadísz 

Kilépett a fák közül a csend.
A zajos belvárosba lépett.
Sárga buszok közt elérkezett.
Karácsony volt, harsányan villogó,
zöld karácsony.
A csönd szívre akasztva az ágon,
díszelgett és hamisan fénylett,
mint egy karácsonyi merénylet.