Amikor óvodába kerül egy gyermek, az első, aki ott van nekik, az óvónő, aki végigkíséri ezután az első néhány életévét. Ennek a szakmának is a pozitív és a negatív oldalába engedett betekintést Timár Orsolya, Halász utcai óvónő és gyermekúszás oktató.
– Óvónőképzést itt Sopronban, a Benedek Elek Karon végeztem, az úszóedzői képesítést egy kihelyezett kétéves képzésen, a szombathelyi egyetemen szereztem. Minden évben egy hetet Pesten kellett tölteni a Testnevelési Egyetemen, ahol később vizsgáztunk is. – mesélte el a pályaválasztás utáni éveit röviden Orsolya.
Ami nagyon fontos ehhez a szakmához, az a gyerekszeretet:
„Legyen benne az illetőben a gyerekszeretet. Ezt máshogy nem lehet. Az úszóedző esetében fontos, hogy szeresse az adott személy a mozgást és a gyerekeket.”
Az úszásnál erősen ajánlott, hogy legyen valakinek pedagógiai gyakorlata:
„Az oktatásban is jó, hogyha szereti a gyerekeket. A program, amiben én vagyok, az Úszó Nemzet Program. Innen, a mi óvodánkból visszük a gyerekeket, és többek között én is tanítom őket. Különböző, hogy kinek van pedagógiai képzettsége vagy kinek nincs, de ettől függetlenül természetesen a lényeg, hogy jól bánjon az oktató a gyerekekkel. Viszont a pedagógiai tapasztalat egy-egy helyzetben is tud segítséget nyújtani.” Emellett még fontos tulajdonság lehet ehhez a munkához az empátia, kreativitás, tanulni akarás, tolerancia és a kedvesség.
– Amikor elkezdted az óvónőit, és az azóta eltelt időben, mi a legnagyobb változás, amit észreveszel?
– A gyerekek viselkedésének változása. Ami nagyon szembetűnő, hogy a mai gyerekek sokkal jobban fel vannak pörögve, mint mondjuk a mostani tinédzserek generációja volt abban a korban. Nehezebb velük. Nehezebb leültetni őket egy meséhez, bármilyen barkácshoz. Sokkal több motivációt kell nekik adni, sokkal játékosabban kell nekik előadni a dolgot ahhoz, hogy úgy érezzék, hogy kedvük van odaülni és megcsinálni az adott dolgot. Eldöntheti a gyerek, hogy ha érdekli a foglalkozás, részt akar-e benne venni, vagy sem.
Az úszásban ez a felpörgöttség nem ütközik ki annyira:
„Ott inkább az a szembetűnő, hogy az alapmozgásuk hiányos, vagy nem tudják megcsinálni az adott alapgyakorlatot. Az, ha valamelyikük keveset van a szabadban, csak a gép előtt ül, nagyon meglátszik.”
– Mi az, amit legjobban szeretsz a foglalkozásaidban?
– A gyerekeket, egyértelműen. Velük nem úgy ülök le bármit csinálni, mint hogyha felnőttek közé kellene mennem. Például szülői értekezlet előtt, a mai napig gyomorgörcsöm van, de ha leülök a gyerekek közé, akkor nem érzem ezt, mert tudom, hogy ők elfogadnak, úgy, ahogy vagyok. – jött a határozott válasz Orsolyától.
– És mi az, amit nem szeretsz a munkádban?
– Azt, amikor a gyerek direkt nagyon szemtelen. Szándékosan olyat mond nekem, amivel tudja, hogy fel fog bosszantani. -gondolkozott Orsolya. – De nem szeretek a gyerekekről rosszat mondani.
Az óvodáskorban való nyelvtanulás értelmére is rávilágított:
„Annak mindképpen jó, aki ezt hallja otthon. Ha például az édesanyja magyar a gyereknek, viszont az édesapja német, és ő ezen a nyelven kommunikál a gyerkőccel, megszokja, belemászik a fülébe a gyereknek, hogy másképpen hangzik az adott nyelv.”
– Az óvodában tartott pluszfoglalkozásokhoz (például zeneovi, ovinéptánc stb.), szükséges valamilyen másik tanfolyam, képzés elvégzése?
– Például aki nálunk a zeneovit tartja, az Így tedd rá! – képzésekre jár. De másik példa a párom, aki németet tanít itt, ő német szakon végzett az egyetemen. Mindegyikünknek, aki ilyet tart, megvan hozzá a plusz végzettsége. Csak úgy, hogy kitalálunk valamit, nem nagyon működik. – magyarázta türelmesen Orsolya.
– Egy-egy szituációt (behisztizik a gyerek stb.) lehet másképpen kezelni, mint otthon?
– Sokkal másképpen lehet, mert ez teljesen gyerekfüggő. Teljesen másképpen működök anyaként, mint óvónőként. Igaz, mind a két esetben viszonylag jól ismerem a gyerekeket, viszont akaratlanul is másképpen bánok a sajátjaimmal, mint azokkal, akik az óvodában vannak.
A szülőkkel való kommunikáció is többféleképpen folyhat:
„Vannak olyan helyzetek, amikor a gyerek érdeke igenis azt kívánja, hogy szóljunk a szülőnek. Fejlődési probléma esetén különösen fontos ez, például, ha ADHD (figyelemzavar) jelei mutatkoznak meg. Ezek viszont sokszor nehéz szituációk, mert a szülőnek fáj felnyitni a szemét, hogy a gyerekével valami probléma van. De minél előbb szólunk a szülőnek, annál előbb találhatnak valamilyen megoldást a problémára.”
A másik véglet sem egyszerű:
„A szülő úgy gondolja, hogy az ő gyereke a tökéletes, és nem fogadja el, hogy az ő csemetéjével van valami probléma. Ez lehet viselkedésbeli, de akár másmilyen baj is. Ezek amolyan harcok a szülőkkel, amit ők nehezen szoktak megérteni, főként, hogyha viselkedésbeli gondról van szó. Ilyenkor mindig azt mondják, hogy otthon nem olyan a gyerek.”
Fontos megértetni a szülőkkel, hogy mindig az óvónők a csatornák a gyerekek között is, és a szülők között is:
„Találkoztunk olyan esettel, hogy két gyerek a hátunk mögött összeverekedett. Később az egyik szülő letámadta a másikat egy óvodai rendezvényen. Utána leültettük őket, és tisztáztuk velük a helyzetet, illetve megmondtuk, hogy mindig mi vagyunk a közvetítők.”
– Úszásnál is megvan ez, hogy a szülőkkel ennyire kell kommunikálni?
– Nincs, mert az egy sokkal védettebb, zártabb közeg. Nálunk úgy zajlik, hogy hetente egyszer jönnek busszal az oviba a gyerekekért, és busszal viszik is vissza őket. Tehát abba a szülő nem lát bele, csak azt tudja, amit otthon a gyerek elmond. Amikor anno egyesületi edzőként dolgoztam, az egy sokkal kiszolgáltatottabb helyzet volt, mert az egy délutáni foglalkozás. Ott hozta a szülő a gyereket, és leült a lelátóra. Jobb esetben három irányban akar megfelelni a gyerek: saját magának, nekem, meg a szülőnek.
– Utolsó kérdésem: melyik szakmát kinek tudnád ajánlani?
– Bármelyiket nézem, mindkettőnél az a legfontosabb, hogy mennyire tudsz a gyerekekhez közel kerülni. Mennyire tudsz melléjük leülni játszani, foglalkozni velük. Mennyire élvezed te magad is a játékot, ami úgy gondolom, a legfontosabb. – zárta a beszélgetést mosolyogva Orsolya.
Sipőcz Dóra, 10.C
