Október 6-a nemzeti gyásznapunk. Ezen a napon az Aradon kivégzett 13 magyar honvédtisztre és a Pesten főbe lőtt Batthyány Lajosra emlékezünk.
A fennmaradt forrásokból válogattunk néhányat, ezekkel is emlékezve rájuk.
Leiningen-Westerburg Károly rövid, napi jegyzetei a kivégzés előtti napokról:
„Október 3.Szerda. Vécsey {Károly}. Cédula. Lenkey {János, a szabadságharc során honvéd tábornok} mindig tébolyodottabb. Ír a várparancsnoknak. Magas személyiség: útlevél, idegen névre szóló; neki négylovas hintó. – Kiss {Ernő} is jó híreket üzen. Dessewffy {Arisztid}. Feleségének levele. Komárom valóban amnesztiát nyert. Klapka {György, Komárom parancsnoka}. Asserman {Ferenc, Komárom parancsnoka, a szabadságharc során honvéd ezredes}. Félóra Damjanichnál {János}. – Görgey {Artúr} ellen vádak. Megvásárolták undok pénzen; nem bírom és nem akarom hinni, és mégis aggaszt ez a gondolat.
Október 4. Komor hangulat, a Damjanichcsal való tegnapi beszélgetés hatására nem tudok írni. Este cédula Damjanichtól. Mindig Vécsey kapja a legfurcsább híreket. Komáromot nem adták át, Schlik {von Bassano und Weisskirchen, Franz altábornagy, hadtestparancsnok} fogságban, poroszok Pozsonyban. Liza levele {lánya}. Porkoláb. Fegyverek {a porkoláb átkutatta őket, hogy nincs-e náluk fegyver} Holnap reggel hétkor hadbíróság elé. Élet vagy halál, Uram, amint parancsolod!”
Részlet Lázár Vilmos emlékiratából: 
„Leírjam-e érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól {felesége} az utcán kellett megválnom? Csak azon remény enyhítette némileg fájdalmamat, hogy majd csak megengedik, hogy meglátogasson. De ebben is csalódnom kellett. Kétnapi hiú várakozás után délután végre megjelent egy dzsidástiszt egy nyílt levéllel tőle. Átfutottam a kedves sorokat – nem engedik, hogy meglátogasson. Fájdalmam nagy volt, de összeszedtem magamat, ne legyen a tisztnek diadala rajta – gondolám magamban –, és nem is volt. Néhány sorban válaszoltam. A távozó után az ajtó becsukódott. Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől. Szolgáim másnap elhozták, amire szükségem volt, és elvitték a feleslegest. Egyedül voltam e világon! Hagyjuk ezen első napokat, éveket raboltak el életemből.”
Schweidel József: Aradi fogságom naplója (részlet):
„Rögtön ezután eljött, hozzám kedves Berti fiam és Csunkó {Antal, a szabadságharc során huszár őrnagy}, mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, és először Csunkót fogadtam. – Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau {Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója} tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.”
Nagysándor József levele menyasszonyának, Schmidt Emmának (részlet): 
„Mert most, hogy leszámoltam végképp a világgal, fájdalmasan ugyan – de nyugodtan nézek szembe – sorsom jövendő alakulásával és mindazzal, ami még történhetik velem – immár elvesztettem minden reményem – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövendőbe vetett végső vigaszom, melyet már nem felhősíthetnek el földi dolgok. – Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. – Ápold és vigasztald kedves jó anyádat – adja Isten, hogy mihamarabb felépüljön betegségéből; gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek, és imádlak. – Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó
Pepid
Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled, Emmám!”
Részlet Poeltenberg Ernő utolsó leveléből a feleségének: 
„Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! Mert megérdemli. Isten veled!!
Szerencsétlen Ernőd”
Vécsey Károly életének utolsó pillanatiban írt sorai (részlet): 
„Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Október 6., reggel 6 órakor
Szerencsétlen Károlyod”
Egy névtelen szemtanú levéltöredéke a kivégzésről:
„Mi csak messziről láttuk, mikor a menet megindult, olyan büszkén lépkedtek, mint az Egzecérplatzon {gyakorlótéren}, csak szegény jó Damjanich {János} döcögött utánuk egy szekéren, mellette a hóhér vörös kabátban. Látszott rajta, hogy az bántja, hogy nem masérozhat a bajtársakkal, aztán meg, hogy ő, a hős hazafi, mostan leghátul kocogott.
Mi, mikor ott álltunk a sáncon, ahol a menet elment: úgy ríttunk, akár a gyermekek.
Aulich {Lajos} fölnézett mireánk, és katonásan visszaköszönt, a drága jó Damjanich még a sapkáját is levette, úgy integetett minékünk fel a sáncra. Szegény jó „Bruder Johann” {János testvér, avagy Damjanich János} úgy szivarozott, mintha kocsizni menne, nem pedig a halálba, aminek a csatába annyiszor nézett a szemébe. Ott álltunk, amíg csak láttuk őket, azután ríttunk, de nemcsak mi, hanem az őrök is…”
Özvegy Damjanich Jánosné {született Csernovics Emília} Hamvay Ödönnek írt leveléből (1903., részlet):
„Szeptember 5-én {október} egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. „Mi ez?” – kérdém. „Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek.” Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án, szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: „Emil!” Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Láhner {György} szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láhnernéval {született Conchetti Lucia, a vértanú felesége} kocsiba ültünk, Vécseynét {született Diffaud Karolina} nem ösmertem, nem volt velünk. 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem küldte.”
Forrás és további érdekességek itt
Sipőcz Dóra, 11.C
