Azt nagyon sok ember tudja, hogy tavasszal a költöző madarak visszatérnek. De pontosan mikor és melyik faj, vagy esetleg miért is mennek el?
A fajok túlnyomó többsége természetesen egyértelműen besorolható egyik vagy másik csoportba, a fecskék minden kétséget kizáróan vonulók, míg a verebek még kóborlásra sem hajlamosak.
De mindig is voltak kivételek még a számunkra egyértelmű madaraknál, mint például a gólyánál is. A fehér gólya egy-egy példánya az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban húzza ki a telet nálunk. 
De vannak olyanok is, akik Afrika középső területén töltik a telet, de előfordulnak olyan példányok is, amelyek csupán Izraelig, míg mások egészen a Dél-afrikai Köztársaság területéig vándorolnak. A hím madár mindig előbb tér vissza, hogy a fészket ki tudja takarítani az érkező nőstény előtt, hogy májusban már a költésre és a fiókák kikelésére koncentrálhassanak. Na de térjünk is vissza, hogy még ki szokott néha-néha itt maradni télre is.
Ilyen például a seregély, de házi rozsdafarkú, barázdabillegető, barátposzáta is telelhet, ezért, amikor januárban összefutunk közülük valakivel, nem mondhatjuk, hogy korai visszaérkezőről van szó.
Na de ki is az, aki a legkorábban tér vissza? Hát ez nem más, mint egy annyira nem ismert madárfaj, így sokan nem is sejtik, hogy ő is egy vonuló madár. Ez a kék galamb, ami könnyen összekeverhető a parlagi galambbal, és nagyon érdekes, hogy nem épít fészket. Általában Olaszországba vonul november végén – december elején, és februárban, enyhe teleken pedig akár már januárban visszatér hozzánk.
A mezei és az erdei pacsirta február közepén tér vissza hazánkba, és ehhez még egy népi hagyomány is kapcsolódik: február 19-én, Zsuzsanna napján, ha ezek a madarak megszólalnak, akkor valószínűleg már jön a tavasz.
Utánuk nem sokkal megérkeznek a gazdák fő ellenségei, a seregélyek, márciusban meg az egyik legkülönlegesebb madárfajunk, az erdei szalonka. A madár kiválóan rejtőzik az erdők talaján, és a szemei a feje hátsó részén helyezkednek el, így szinte 360°-os látómezővel rendelkezik, ami a ragadozók észlelésében segíti.
Egy kicsit nézzük meg közelebbről, hogyan és milyen gyorsan is repülnek. A költöző madarak repülési sebessége kisebb, mint amire rövid távon képesek, és fajtól is függ. Egy varjú kb. 50 km-t tesz meg óránként, egy pinty 52 km-t, a csóka akár 60 km-t is. Egyes fajok csapatokban vonulnak (mint például a ludak), mások egyedül (mint a kakukk), vagy kisebb csoportokban. Valamelyikük nappal, más madár éjjel repül, de arra is van példa, hogy éjjel-nappal úton vannak.
Persze több légi alakzat is van, mint például a V vagy a ferde vonalú forma. 
Az utazási magasság is különböző: van, hogy 30 méter magasan repülnek, de extrém, 2500 méteres magasságok is előfordulnak. Na és a tájékozódás? Nos, ez is roppant sokféle. Még a Dél-Afrikából visszatérő madarak is legtöbbször megtalálják a költőhelyüket. Bár sok esetben csapatosan repülnek és az öregebb madarak tudják az utat, néhány madár egyedül utazik életében először, és mégsem téved el. Na de mi az igazság? Igazából a fény segítségével tájékozódnak, pontosabban a Nap, a Hold és a csillagok helyzete alapján. Érdekesség, hogy a teknősök is ezzel a módszerrel navigálnak.
De mennyit tudnak repülni? Sok európai madár egészen Dél-Afrikáig elrepül, és ezt a tízezer kilométeres utat évente kétszer is megteszik. A rekordot azonban a sarki csér tartja, amely Németország és Anglia partjaitól Európa, Ázsia és Észak-Amerika sarkvidéki területéig költ.
Amikor a madarak útra kelnek, nincs vita a csomagolásról – csak egy kis szárnycsapás, és már mennek is. Nem is rossz módszer.
Schäffer Hanna Sára 9.D
