Ebben az interjúban iskolapszichológusunkkal beszélgettünk. Kollár Dorka idén tért vissza a Széchenyibe, immár nem diákként, hanem dolgozóként. Több témában is beszélgettünk vele, és a cikk végén megtalálhatjátok elérhetőségét.
Milyen volt széchenyisnek lenni, hogy érezte itt magát?
Visszagondolva rendkívül jó élmény volt, szerettem az iskolát. Viszont pont a Covid idején végeztem, szóval nagyon nagy szívfájdalom volt az, hogy nem volt egy tisztességes lezárása a dolgoknak. Az osztályomat is igazán kedveltem, úgy éreztem, kifejezetten jól kijövünk. Tehát összességében egy teljesen pozitív emlék.
Mikor döntötte el, hogy pszichológia szakon szeretne továbbtanulni?
Gyerekkoromban, mint sok kisgyerek, állatorvos szerettem volna lenni. Viszont az emberek működése mindig is érdekelt. Eleinte az orvosi vonal vonzott, ami úgymond „adott út”, ha az ember jó tanuló. Aztán tizedik környékén váltottam át a pszichológia irányába. Jó gyermekkorom volt, de ért néhány nehézség, amelynek hatására jobban elkezdett érdekelni, hogy mit miért csinál az ember, és gyerekkoromban kezdtem el a könyvtárból kikölcsönözni könyveket a nonverbális kommunikációról, hogy jobban megértsem az emberek működését. Serdülőkoromban szorongtam, féltem mások véleményétől, kísértett a maximalizmus – ebből sok tényezővel felnőttként is harcol az ember. Továbbá mindig volt bennem egy tettrekészség, de sose volt meg az az utolsó löket, hogy meg is tegyem a dolgokat, amik mindig is érdekeltek. Majd olvastam egy könyvet, Almási Kittinek a Bátran élni című könyvét. Ez egy óriási szemléletváltó volt, nem egy extra könyv, csak pont jókor volt a kezemben. Így ez volt az, ami után kimondtam, hogy ez a pálya lesz az, amit én szeretnék.
Már egyetem elején is tudta, hogy iskolapszichológiára fog szakosodni?
Az iskolapszichológia teljesen őszintén azért jött, mert pályakezdőként nagyon nehéz elhelyezkedni a szakmában. Nem kertelek: az egyetem nem készít fel gyakorlatban arra az életre, ami azután vár. A szakmában nyilván Budapest a központ. Vidéken, főleg az iskolákban nincsen kellő mennyiségű szakember, szóval kézenfekvő volt ebbe az irányba elindulni. Emellett én is jártam segítő beszélgetésekre, amikor széchenyis voltam. Éreztem saját magamon a hasznát és szükségességét is. Így visszamenőleg látom, hogy mennyire jó lett volna, ha egy teljes hálózat ki van építve erre. Az meg, hogy szerettem széchenyis lenni, mindenképp egy plusz pont.
Mik a feladatai nálunk, és ez mennyiben más, mint az általános pszichológus munkája?
Az iskolapszichológus feladata alapvetően három tevékenységkörbe szerveződik: az osztályfoglalkozások, a csoportos munkák, illetve az egyéni beszélgetések. Ezekre természetesen elő kell készíteni a programokat, foglalkozásokat, így a mentális kapacitásomat jórészét most még ez foglalja le, hiszen szigorúan véve én nem ebből az iskolai pszichológiai háttérből érkezem.
Egyértelműen másabb egy általános pszichológusnál abban, hogy nem felnőtt, érett személyiségekkel dolgozunk, hanem pont a személyiségfejlődés egyik kritikus szakaszába kapcsolódunk bele. Ez szerintem rettentően izgalmas, sokszínű és egyben szép is.
Milyen kihívásokkal találja magát szemben munkája során?
A legnehezebb a saját magammal való megküzdés. Bennem van az az érzés, hogy mindenhol is hibázhatok. Folyton kérdések kavarognak a fejemben, hogy mit kellene máshogy csinálni, most mit csináltam rosszul. Meg vannak rossz napok, amikor nem olyan sok sikerélmény ér. Ugyanakkor látni kell és bíznom abban, hogy hasznos és értékes a belefektetett munka. Ennek okán a saját önértékelésem ingadozása nem kis nehézség. Felkészülni sem könnyű ezekre a foglalkozásokra. Itt megint visszacsatolok oda, hogy ezt nem tanulja meg az ember az egyetemen, vár még rám egy jó pár éves képzés és gyakorlat, hogy hitelesen itt tudjak ülni. Mindemellett az is szükséges, hogy megismerjek 600 gyereket, olykor egyesével, olykor közösségben, olykor egy-egy tanárral való viszonyában. Ámde elengedhetetlen az is, hogy az egész oktatási rendszert a benne dolgozókkal átlássam. Persze, eddig is láttam az iskolai életet, csak akkor diákként.
Hogy látja, miért fontos, hogy minden iskolában legyen iskolapszichológus?
Pont emiatt a kritikus fejlődési szakasz miatt. Sajnos Magyarországon nincsen beleépítve az általános TB alapú ellátásba az, hogy valaki mentális támogatást kapjon. Egyszer hallottam egy jó mondatot, hogy: „Törött bokával orvoshoz, törött lélekkel pszichológushoz jár az ember”. Ezt az alap szocializációt el tudjuk kezdeni serdülőkorban, hogy segítséget kérni jó és normális, egyáltalán nem gáz, emiatt is tartom fontosnak. Meg a fejlesztési, szűrési és megelőzési munkákért, hogy mondjuk ne alakuljon ki egy-egy súlyosabb zavar felnőttkorra, amit aztán hosszú-hosszú évek és pénzek terápiájában lehetne csak korrigálni.
Sokan úgy gondolják, hogy ciki pszichológushoz járni, nem normális az, aki terápiára szorul. Hogy lehetne meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről?
Megdönteni egy sztereotípiát nem tudok. Nyilván valamiért kialakult ez, és mégis érthető, hogy alapvetően a nagyobb klinikai esetek és komolyabb pszichiátriai képek, amik az emberek fejében élnek, hogy tényleg milyen egy-egy pszichiáterhez vagy pszichológushoz elmenni, vagy mikor kell segítségért fordulni. Azért vannak ilyenek is, vannak extrém esetek, de nem ez a nagy átlag. Mindenkinek van gyenge pontja, vagy mindenkinek van nehézsége, legyen ez kisebb-nagyobb, vagy nehezebb élethelyzete, amikor elakadást érez magában. Próbálja ki, adjon egy esélyt annak, hogy ez miért is működik és miért is jó. Sokszor elég csak róla beszélni, és saját magunk összerakjuk a kirakót a fejünkben. Szerencsére ez a generáció nem annyira elzárkózó, de nyilván azok a családi minták, amiket otthonról hozunk, hogy otthon ez hogyan van megítélve, ez sokszor azért benne marad az emberben és nehéz ebből kilépni.
Sok diák szeretne pszichológia szakon továbbtanulni. Mit tud tanácsolni nekik például a faktválasztással kapcsolatban? És van olyan személyiségtípus, akinek való, van olyan, akinek kevésbé való ez a hivatás?
Aki elkezdi tanulni, annak érdemes arra felkészülni, hogy talán sohasem fogja elégnek érezni a tudását. Ugye ez a tipikus, hogy minél többet tudsz valamiről, annál nagyobb a rálátásod, hogy mennyit nem tudsz. Ez szerintem minden szakmában így van, de itt krónikusan előfordul. Ne hagyjuk magunkat más emberek jóslatának behódolni, hogy milyenek vagyunk és mire nem elegek. Idővel ez kialakul. Bennem is voltak olyan tulajdonságok, amik ez alatt az öt év alatt jelentősen átformálódtak. Például olyan belső személyiségjellemzők, amik miatt nem lettem volna „jó” pszichológus. Szóval az olyan tulajdonságok, hogy „én nem vagyok eléggé kedves, türelmes, empatikus”, vannak ilyen gondolataink, ezek idővel fejleszthetőek. Azzal is lehet az egyetemen találkozni, hogy tényleg vannak olyanok, akik sajnos nem valók oda. Itt inkább talán maga az egyetem és az egyetemi tapasztalat arra jó, hogy mérhetetlenül sok szemléletmódot megnézz, és aztán megtaláld a saját szemléletedet, hogy te hogyan látod a világot és mi az, amihez automatikusan tudsz kapcsolódni. Aztán, hogy onnan hogyan és mivel tudsz segíteni a másiknak. Ha valaki faktválasztás előtt áll, annak a bioszt azért meghatározónak, fontosnak tartom, főleg az elején. Onnantól pedig valószínű, az olvasmányok több mint a felét angolul fogja kézhez kapni vagy megtalálni, így az angol nyelvtudás kikerülhetetlen.
Köszönjük az interjút!
Iskolapszichológusunk elérhetőségei:
- Iskolaidőben: tanári szobában
- Egyéni foglalkozások: 201-es teremben
- Teamsen: Kollár Dorka
- E-mail: pszichologus@szig.sopron.hu
Írta:
Horváth Kíra (9.D), Nadray Laura (11.D)
