A Széchenyiből a világbajnoki címig

A Széchenyiből a világbajnoki címig

Interjú Horváth Patríciával, iskolánk öregdiákjával

Kubinszkyné Dr. Horváth Patríciával, a miskolci születésű, Sopronban nevelkedett, volt élvonalbeli vízilabdázóval készítettem interjút. Patrícia a Széchenyi István Gimnáziumba járt, majd elvégezte az orvosi egyetemet, mindeközben megjárt egy olimpiát és megnyert egy világbajnokságot a sok-sok egyéb más díj mellett. Sportolói karrierje után férjhez ment, jelenleg három gyermek boldog édesanyja, és orvosként dolgozik a Soproni Erzsébet Kórházban. 

Gyerekkorodban milyen sportokat űztél, honnan jött a vízilabdázás ötlete?

Nagyjából 6 éves koromban kezdtem el úszni. Ezt a sportot 10 éves koromig űztem, egész egyszerűen azzal a céllal, hogy megtanuljak úszni. Részt vettem egy győri versenyen, viszont amikor már reggelente is edzésekre kellett volna járni, húgommal együtt úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk az uszodát és sportágat váltunk. 12 évesen kezdtem el kosárlabdázni, a Soproni Postásban játszottam, amíg le nem érettségiztem. Több sikerem is volt, országos ifjúsági kupát is nyertünk, és a felnőtt keretnek is tagja voltam.  Mikor felvettek az orvosi egyetemre, még egy évig játszottam egy pesti egyesületnél. Ezek után többszöri sérüléseim és két térdműtétem miatt felhagytam a sportággal. Ezek után egy olyan sportot kerestem, amiben van labda és csapatjáték, így kipróbáltam a vízilabdát. 1998 őszén a Vasasnál kezdtem el edzeni, ahol egy évig csak úszóedzéseim voltak, majd egy év után igazolt játékos lettem. Az edzőm hosszú kezeim és lábaim miatt a kapuba állított be, és ez volt a jó döntés.

A gimnáziumi és egyetemi tanulmányaiddal hogyan tudtál összeegyeztetni ennyi edzést?

Én a húgommal együtt ebbe nőttem bele, minden nap volt edzésünk, és az életem része lett. Az edzések keretet adtak a napjainknak, előtte, utána be kellett osztani a tanulást, de volt, hogy délután még aludni is volt időm. Én ezt így szoktam meg, semmi nem maradt ki az életemből. Középiskolában szórakozni is el tudtunk járni, persze csak mértékkel. A barátaim főleg a csapatból kerültek ki, tehát nekem az edzések abszolút belefértek. Azóta is azt vallom, hogy ez így volt jól. Egyetem alatt is hasonló volt a felállás, egyszerre tanultam és edzettem, de el sem tudtam volna képzelni az életemet sport nélkül.

Mikor dőlt el, hogy profi sportoló szeretnél lenni?

Ez így sosem jelentettük ki. Csináltam a dolgomat, mind a kosárlabda, mind a vízilabda terén. Vízilabdás pályafutásom ’98-ban kezdődött el, és nagyon szerettem csinálni, a kapus posztot nekem találták ki. A kapuson van egy hatalmas felelősség, kicsit egyéni sportágszerű, de mégis a csapat része vagy, te vagy az utolsó háttér. Az egyetemen harmadéves koromban én lettem a Vasas első számú kapusa. Az utolsó egyetemi évem alatt, 2001-ben a női vízilabda válogatott Budapesten megnyerte az EB-t, amit én még a lelátóról néztem. Majd a válogatottban az egyik kapus terhes lett, és az akkori szövetségi kapitány, Faragó Tamás engem is behívott 2002-ben a második kapusposztra. Onnantól kezdve végig válogatott voltam, 2005-től 2009-ig első számú kapusként védtem. Szerettem, amit csináltam, fizikumom és tehetségem erre a szintre juttatott, és ez egy óriási élmény volt.

 

Pályafutásod során ki volt az, aki motivált? Volt példaképed?

A vízilabdában nagyon sok kiválóság van, nehéz bárkit kiemelni. 2000-ben és 2004-ben a fiúk megnyerték az olimpiát, ezeket volt szerencsém végigszurkolni. Női vonalon ez előttem védő kapus, Sós Ildi volt nagy példakép. Kósz Zoli védése és hozzáállása szintén lenyűgöző volt, ő 2006-tól 2008-ig edzőm is lett, és nagyon sokat segítette a fejlődésemet.

Szerintem mindenkinek az olimpia izgatja legjobban a fantáziáját. Kérlek, mesélj erről!

2008-ban mentünk ki az olimpiára, akkor már Godova Gábor volt az edzőnk. Az olimpián is vízilabdázni kell és csapatok játszanak egymás ellen, de teljesen más a hangulata, a felkészülés, a média hozzáállása. Erre úgy kell edzeni, hogy ne egy nyomasztó teher legyen, hanem feldobja az embert. Szerintem mondanom sem kell, hogy hatalmas élmény volt. Három hétig voltunk kint Pekingben, az első héten akklimatizálódtunk, a következő két héten kétnaponta voltak meccseink, az olimpiai faluban laktunk. Végül sajnos csak negyedikek lettünk, 5 méteres párbajokkal kaptunk ki. Ettől függetlenül sikerült életem addigi legjobb formáját hoznom, a csapat is a csúcson volt, én erre nagyon büszke vagyok.

Ki tudod emelni karriered legmélyebb pontját és a legjobb pillanatot?

A legjobb pillanatot nem tudom kiemelni, nagyon sok szép momentuma volt a pályafutásomnak. Ha sikerült jól védenem és ezáltal nyerni tudtunk, akkor elégedetten jöttem ki a vízből. A VB-döntő óriási élmény volt, ahhoz is hozzá tudtam tenni a teljesítményemmel. Ha 60-70%-kal tudtam védeni, az már nagyon feldobott. Világversenyeken is többször sikerült jól teljesítenem, a Honvéd Dominóval Len Kupát nyertünk, az olimpián is voltak jó meccseim, annak ellenére, hogy nem mindig jött ki úgy a lépés. Ha mélypontot kell mondani, így visszaemlékezve a 2007-es VB nem az én viágbajnokságom volt. Ez az év egy választópont volt, de ezután összeszedtem magam és tudtam továbbfejlődni.

Kinek köszönheted a legtöbbet?

Hogy profi sportoló lettem és megszereztem az orvosi diplomát, az egy belülről jött indíttatás, amit akárhogy is nézem, a családomnak köszönhetek. Ezt nem vassal, korbáccsal hajtották ki belőlem, egész egyszerűen így neveltek, mindig támogattak. Szakmai részről mindig az aktuális edzőmnek: Faragó Tamás sokat változtatott rajtam, Mátéfalvy Csabánál tanultam meg az alapokat, Pálinkás Tamás volt a Vasasnál az edzőm, Kósz Zoli is sokat hozzátett a karrieremhez.

Milyen volt átállni egy versenysportoló életéről egy átlagember mindennapjaira?

A 2008-as olimpia után még egy évig voltam a válogatottban, de akkor már dolgoztam is. Ezután a párommal hazaköltöztünk, és tudtam, hogy ez fogja jelenteni a karrierem végét. Sopronban sajnos akkor nem volt olyan csapat, ahol esetleg még OB 1-es szinten tudtam volna játszani. Ha lett volna, akkor lehet, hogy ez máshogy alakul. Tudtam, hogy szeretnék családot alapítani, gyerekeket, és ezzel le is zárult éltemnek ezen része. Majd született három gyermekem. Amikor ők picik voltak, otthon voltam velük. Majd el akartam kezdeni orvosként tevékenykedni. Egy ideig belgyógyászati képzésben vettem rész, most pedig radiológusnak tanulok. A sportolói életutamból sok mindent a mai napig tudok kamatoztatni, a céltudatosságot, az idő beosztását, a koncentrációt. Most főleg ülőmunkát végzek, ezért meg kellet tanulnom, hogy emellett hogyan tartsam karban a testemet. Ez mind szép fokozatosan történt, megtaláltam, hogy mit szeretnék csinálni, és most így zajlik az életem. Két-három csapattársammal a mai napig tartom a kapcsolatot, azóta mindenki megtalálta a saját útját, de bármikor felhívjuk egymást, nagyon nagy szeretettel tudunk beszélgetni, segítünk egymásnak. Én az uszodába hazajárok. Úgy gondolom, hogy aki egyszer ebbe a világba belecsöppen, azt az uszoda mindig tárt karokkal várja vissza.

A jelenlegi fiatal sportolóreménységeknek mit tudnál tanácsolni?

Azt, hogy akkor űzzék a sportjukat, ha szeretik csinálni és örömüket lelik benne, kényszerből nem lehet sikereket elérni. A másik fontos dolog, hogy higgyen magában az ember, legyen önbizalma. Nekem volt sportolói előéletem, de a vízilabdát 20 évesen kezdtem el, ami egy ritka dolog, de hittem magamban, és meg tudtam csinálni. Az embernek nyilvánvalóan vannak korlátai, de mindenben nagyon sokat lehet fejlődni, ha az ember hisz benne és szereti. Az én életem is pont ezt támasztja alá. Mindig kis lépésekben kell haladni, nem arra kell gondolni, hogy rögtön olimpiai bajnok leszek. Fontos, hogy legyen egy cél, ami lebeghet az ember szeme előtt. Először arra kell összpontosítani, hogy csináld meg jól a lábtempót, védd ki a labdát, 14 jó passz helyett adj 15-öt. Hogy ez mire lesz elég, azt majd az élet megmondja, de szeretni kell, amit csinálunk, hinni benne és kitartani.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

 Vörös Angéla, 9.B

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük