A múlt és a jelen – interjú Horváth Adrienn öregdiákunkkal

Interjúalanyom Horváth Adrienn, 1997-ben végzett öregdiákunk. Vele az akkori döntései hátteréről és a sporthoz való viszonyáról beszélgettem, ami számos érdekességet tartogathat számunkra is.

 

– Egy klasszikusnak is mondható kérdéssel kezdenék. Mikor végeztél itt és milyen osztályba jártál?

Adrienn részletes betekintést engedett az akkori évfolyamok és az emelt óraszámok rendszerébe.

– 1997-ben végeztem az akkori nevén Széchenyi István Általános Iskola és Gimnáziumban. Azért is volt ez az iskola neve, mert egy évvel előttünk indult a hatosztályos gimnáziumi forma, amit még nem hívhattak hivatalosan gimnáziumnak, s mi voltunk ebben a formában a második évfolyam. Évfolyamonként akkor csak egy „kisgimis” osztály indult, tehát két évig nem voltak évfolyamtársaink, csak a mostani kilencediktől kapcsolódott be mellénk még 3 négyévfolyamos osztály. A mi osztályunk emelt idegen nyelv és matek óraszámmal indult, ezen belül német és angol közül választhattunk fő nyelvet, majd kilencediktől választhattunk mellé második idegen nyelvet. Én a németes részbe jártam, vagyis „hosszú németes”, később „rövid angolos” lettem. – mesélte visszagondolva.

A következő kérdésemmel azt feszegettem, hogy miért jött ide hatodik után.  Erre érdekes választ kaptam: a nővére egy évvel járt felette, valamint kicsit talán a kíváncsiság vezérelte, hogy megállja-e itt a helyét, mivel őket kicsit talán kiemelten kezelték, a legjobb tanárokat kapták, emellett az akkor teljesen új forma miatt is, mai szóval élve válogatott osztályba került.

– Mik voltak annak idején a kedvenc tantárgyaid?

– Kedvenc tárgyam a német volt, ami kellett is, mert azt heti 5-6 órában is tanultuk. A matekot is szerettem, mert azt „csak” érteni kellett, meg persze – mint mindenkinek – az egyik nagy kedvencem a tesióra volt. – mosolygott.

A következő kérdéseimmel a továbbtanulásra és ennek alapjaira voltam kíváncsi. Adrienn Budapesten végzett, a műszaki egyetemen, műszaki menedzser szakon. Ehhez szükség volt a matektudására, valamint az egyetemen is tanult angolul, amit később a munkájában és a kosárpályafutásában is hasznosított. A nyelveket tartja a legfontosabbnak az életben, ezt bizonyítja a két nyelvvizsgája is.

– Hogyan tudod hasznosítani az annak idején tanultakat? – tettem fel a következő kérdésemet, már kicsit eltérve a továbbtanulástól.

– Jelenleg a GYSEV Zrt.-nél infrastruktúra-koordinátor vagyok, ami jobbára pénzügyi elszámolást takar a műszaki szakterületen. Az iskola leginkább arra tanított meg, hogy hogyan álljak hozzá egy feladathoz, hogy ne ijedjek meg még a lehetetlennek tűnő problémáktól sem. Valami haszna tényleg van a sok-sok feleslegesnek tűnő tananyagnak, mert az biztos, hogy megtanít kiszűrni a lényeget. Sajnos mi túl sok gyakorlati képzést nem kaptunk, így gyakorlati tapasztalatot már csak a munka alatt tudtam szerezni, olykor a saját hibáim árán. Az iskola inkább csak elméleti tudást biztosított. – magyarázza kedvesen.

Érdekes, hogy a gimnáziumi sok-sok nevetésen és boldog pillanaton kívül egy sportesemény maradt meg neki leginkább.

– Jellemző, hogy a normál hétköznapok kevésbé maradnak meg az emlékezetben, nekem sem annyira a tanulás maradt meg a középiskolás évekből. Mindig jó hangulatúak voltak a közös sétáink az ebédhez, mert akkoriban a Templom utca végén álló épületben (azt hiszem akkor lánykollégium volt) volt a menza. A legkedvesebb emlékem pedig pont olyan esemény, ahol a hobbim, a kosárlabda és az iskola összekapcsolódott és a suli színeiben indulva országos második helyezést értünk el a diákolimpiai kosárcsapatunkkal. Azt hiszem, az osztálytársak, a tanárok és a többi diák is akkor kezdett elismerni minket, amikor a saját szemükkel láthattak minket játszani, mert a városi és megyei fordulókat az iskola tornatermében tartották, és mindenki kijött nekünk szurkolni. Még a rácsokon is diákok lógtak. Igazán felejthetetlen érzés volt egy ilyen közösségért játszani, és ráadásul sikeresen is vettük az akadályokat. Az országos döntőben csak pár ponttal kaptunk ki, s ugyan kicsit csalódottak voltunk az ezüstéremmel, de ma már úgy látom, hogy ha valaki egészen a döntőig eljut, akkor már szinte mindegy is, mi az eredmény, így is ugyanakkora élményt okozott.

Tükörkérdés-párossal folytattam az interjút:

– Szerinted miben hasonlít a legjobban a mostani és az akkori Széchenyi?

– Az épület, a lépcsők, a tornaterem, az udvar, szóval az egész suli hangulata ugyanolyan, mint régen, persze ma már modern formában. Megmaradt a széchenyis összetartó közösség is, s talán ez a legfontosabb.

– Szerinted miben különbözik a legjobban a mostani és az akkori SZIG?

– Természetesen az egész tanári kar kicserélődött, a lift és a felső emelet szerintem szuper jó újítások, érződik, hogy a suli is halad a korral. A digitális osztály és a digitális oktatási módszerek alkalmazása teljesen a mai gyerekek igényét elégítik ki, pont így lehet elérni azt, hogy a régi tudás eljusson a fiatalokhoz.

Az elkövetkezendő két kérdésemmel a sport és a tanulás viszonyára voltam kíváncsi. Először, hogy ő hogyan tudta összeegyeztetni ezt a kettőt, valamint a tanárai hogyan viszonyultak a kosárlabdához. Ő könnyen meg tudta csinálni, mert nem kényszerből járt edzésre, hanem mert jól érezte magát. Ott is voltak barátai, összetartó közösségbe került, úgyhogy ő ezt bátran tudja ajánlani mindenkinek. Edzések előtt mindig volt motivációja: gyorsabban meg tudta csinálni a leckét az edzések előtt, míg mikor nem volt tréningje, sokkal lassabban haladt a tanulással, kevesebb ideje maradt másra, így a sport miatt jobban odafigyelt a sulira. A tanárai viszont először negatívan álltak hozzá, de miután bizonyított a tanulmányi eredményeivel, már valamennyi tanára büszkén állt mellette.

– Utolsó kérdésem: mi segített, motivált Téged abban, hogy a lányodat is ide írattad be?

– Őszintén szólva én egyáltalán nem erőltettem, ez az ő döntése volt, s inkább úgy fogalmaznék, hogy nem beszéltem le róla, mivel nekem csak jó tapasztalatom volt itt. Hagytam, hogy ő is éljen a lehetőséggel. Úgy gondolom, hogy jó helyen van ebben az iskolában, de természetesen a saját világát neki kell megélnie, véletlenül sem szeretném magammal párhuzamba állítani. Kívánom, hogy neki is legalább olyan jó kamaszkora legyen itt, mint nekem volt.

 

 

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Sipőcz Dóra, 9.C

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük